12.rész

Sziasztok! Drága olvasók lassan 2 hete nem tettünk fel új részt, ezt nagyon sajnáljuk! Viszont nagyon elfoglaltak vagyunk itt a félév is és rengeteget tanultunk! A megtekintésekért nagyon hálásak vagyunk! Azonban elég kevés a visszajelzés és ez a másik ok amiért nem hoztunk részt! Nagyon örülnénk ha néhányan komiznátok akár csak egy két megjegyzést h tetszik e a blog vagy sem, hogy tudjuk érdekel e egyáltalán titeket? Meghoztuk tehát az újabb részt és nagyon reméljük hogy tetszik! Ha így van jelezzétek ezt, nagyon örülnénk neki! :) Puszi mindenkinek! Jó pihenést és jó olvasást! :) <3

Preparations

Előző rész tartalmából:

- Hát… – hirtelen nem jutott eszembe semmi. Annyi biztos volt, hogy Martin igazából bárminek tud örülni, de én mégis valami különlegeset szerettem volna adni neki.

- Hát téged – válaszolt helyettem Justin. Annyira jólesett ezt hallani, hogy megint elakadt a szavam. – Hallom megint nem tudsz megszólalni – nevetett.

- De, csak… Mi köze ennek az ajándékválasztáshoz?

- Csak annyi, hogyha nem tudsz neki venni semmit, akkor készíts. 

- Na jó, ez így még nehezebb…

- Mi az, amihez értesz? – próbált rávezetni a dolgokra, de valahogy nem sikerült.

- Az énekléshez… - mondtam ki bizonytalanul.

- Meg a modellkedéshez.

- És?

- Csinálj neki egy albumot – mondta ki egyszerűen.

- Magamról? – csodálkoztam.

- Igen. De fehérneműben.

- Szó sem lehet róla – tiltakoztam rögtön.

- Nem tennéd meg Martinért?

- Ez nem az én műfajom.

- Igazad van, minek csinálnál ilyet, ha amúgy is láthat – viccelődött. De én már nem is figyeltem rá, mert attól függetlenül, hogy Justin  elpoénkodta a végét, adott egy jó ötletet.

- És ha összeszedném a közös emlékeinket és a bulikról készült képeket?

- Na látod, az is jó.

- Csak nem albumba tenném, hanem egy nagy képet csinálnék belőle – vidultam fel.

- Tökéletes. Nagyon fog neki örülni.

- Köszönöm a segítséget.

- Nagyon szívesen. Bár elég nehezen ment – szólt be Justin, mire én is elnevettem magam. Annyira egyszerű lett volna, magamtól mégsem jutott eszembe.

Aznap délután átjöttek hozzám a lányok és lelkesen meséltük egymásnak ki mit vett karácsonyra a szerelmének. Közben ettünk és zenét hallgattunk, ahogyan két éve, mielőtt teljesen megváltozott volna az életünk, jó értelemben.

Teltek a napok és egyre csak közeledett a karácsony. Annyira el voltam havazva, hogy Martin ajándékával alig haladtam valamit, egyik fotózásról szaladtam a másikra, közben fellépésekre jártunk, állandóan utaztunk.

 Közben Martinnal végig feszültség volt köztünk, alig szóltunk egymáshoz, bár ez a bulikon nem látszott rajtunk, arra az időre mindig félre tudtuk tenni a problémáinkat. Azon túl, hogy Martinnal kialakult köztünk valami a hírnéven kívül, attól mi mindvégig nagyon jó munkatársak maradtunk, és nem hagytuk, hogy befolyásolják a munkásságainkat a magánéleti gondjaink vagy esetleg a kapcsolatunk.

Már csak két napom volt, hogy elkészítsem a képet, de mivel nagyon el voltam maradva, drága barátnőim segítségét kértem a befejezéséhez.

A végeredmény szerintünk elég jóra sikerült, de azért megkérdeztük a fiúkat is, mi a véleményük róla. Mivel láthatólag nekik is elnyerte a tetszésüket, így készen állt az ajándékom arra, hogy átadjam Martinnak. Akármennyire is haragudtam rá, nagyon izgultam mit fog szólni hozzá, és csak bíztam benne, hogy az ünnepek hatására, valamennyire oldódik köztünk a hangulat.

Karácsony előtti nap, mindenki ott volt Martinnál és készülődtünk másnapra. Vagyis igazából csak mézeskalácsot próbáltunk sütni, aminek az íze nem feltétlenül tartozik a legjobbak közé és a díszítése is elég érdekesre sikerült.

 Nati és Justin házikót csinált, és számomra itt volt látható, milyen harmonikus a kapcsolatuk. A házikón szinte mindent együtt csináltak meg, nem volt köztük semmi félreértés, hogy ez most ne ilyen vagy olyan legyen. Igaz, hogy ez csak mézeskalácsból készült, de szent meggyőződésem volt arról, hogy ez a való életben is így működne köztük.

Daisy Neymarral a házikó kertjét csinálták, cukormázzal próbálták összeragasztani a „kerítést”, ami elég furán nézett ki, de nem hiszem hogy a tökéletesség volt a céljuk, mivel utána egymás arcát kenték össze a színes cukormázzal.

Lia és Chris kis emberkéket formáltak a tésztából, amikre számokat rajzoltak és kis focicsapatot állítottak belőlük.

Így ültem a kis angyalka alakú mézeskalácsom felett, és elnézve a többieket, én is vágytam arra, hogy Martinnal most ketten esetleg együtt csináljunk mondjuk egy kis házikót… mire ránéztem, és ő is csak csendben ült, a saját kezűleg kivágott  X  alakú tésztáját díszítgette szépen lassan.  

Nyílván, ha valaki haragszik a másikra, nem szívesen kezd el vele társalogni, de ez a mi helyzetünkben  másképp volt. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy valamennyire helyrehozzuk ezt az egészet, és bár adott volt a helyzet, hogy a mézeskalácsokról kezdjek beszélgetni Martinnal, nekem mégis nehéz volt kezdeményezni. Aztán vettem egy nagy levegőt és odafordultam hozzá.

Komizatok! :)